Észak-Amerikától Dél-Ázsiáig
Oaxaca bűbájos, karneváli hangulatban égő belvárosa mindenkit elvarázsolt. Jókat ettünk, ittunk, szórakoztunk és vizslattuk a helyiek ünneplését. Megannyi kézműves termékei lehengereltek, választani alig tudtam, a sok szép áru közül.
Tule fájának megcsodálása után Mitla felé vettük az irányt. Első utunk során a sofőrünket megviccelte a régészeti lelőhelyre vezető út, és eltévedt egy csöppet. Mikor végre rátalált a helyes útra, a falu kapuja túl alacsonynak bizonyult a buszunk számára. Jó pár perces hangos szóváltás után megtudakolta a kedves helyi lakosoktól, hogy milyen irányból tudná megközelíteni a régészeti lelőhelyet. Kaktuszból növesztett kerítés jelezte, hogy elértünk erre a különleges, egyedi stukkódíszítéséről híres helyre.
Az olmék civilizáció hatalmas monolit fejszobrairól híres. A sűrű dzsungelben alig másfél évszázada találtak rá ezekre a gigászi szobrokra. Ezt tekintik az egyik legősibb fejlett társadalomnak, mely Mezoamerikában élt.
A Taraszk Királyság a 13. században jött létre. Ez volt egyike azon kevés térségnek, amit az Azték Birodalom képtelen volt meghódítani.
Két legenda maradt fent a származásukat illetően, de e helyek létezését máig nem bizonyították. Az egyik szerint Chicomotzoc hét barlangjából származnak. A másik, sokkal izgalmasabb, a vándorlásukra épül.
Tenochtitlan (ejtsd Tenocstitlán) az aztékok egykori központja mai szemmel nézve már sosem fog olyan pompában tündökölni, mint a spanyol invázió előtti 16. században. Elképzelni sem tudjuk, milyen fejlett város lehetett, mikor a hódító Cortés és katonái felfedezték a várost. A korabeli feljegyzések az európai cölöpházakra épült, csatornákkal szabdalt Velence városához hasonlították, ám lakosait a spanyolok felfogásában az emberáldozatokat követelő kultúrájuk miatt barbár népségnek tartották. Ez lehetett annak az oka, hogy Tenochtitlant, csak a 20. század során tárták fel.
Tollan, illetve a spanyol nyelvromlás következtében már csak Tula városa is mitikus homályba burkolózik. Legendás kézművességük és történeteik még a 18. század során az oly távoli yucatáni maják körében is szájhagyomány útján élt.
Délelőtt tízre értünk ki Teotihuacan (ejtsd: Teotihuakán) titokzatos városába. Kicsit kómásan szálltam ki a kis buszunkból, mivel a szobatársam megint hajnali fél ötkor keltett fel, hogy ő pakolni szeretne és a reggeliig tényleg csacsogva ide-oda rakosgatta a holmiját. Mivel Mexikóban a kávét bűn rosszul főzik le, még a koffein jótékony ébresztő hatását sem tudtam bevetni. De tudtam, hogy szuper élményben lesz részem, hiszen első alkalommal is, mikor 2018-ban megmásztam a Nap piramist, megérintett e letűnt civilizáció hagyatéka.
Az ókori egyiptomiak felfogásában, amikor valaki meghal, felkapaszkodik Ré bárkájára. Ami minden reggel Keleten felkel, és Nyugaton lenyugszik, ezáltal az ember nem semmisül meg, hanem örök körforgásban él tovább. Tovább olvasom “Itt a piramis, hol a piramis?”
