Honnan jöttek az aztékok, Tenochtitlan urai?
Két legenda maradt fent a származásukat illetően, de e helyek létezését máig nem bizonyították. Az egyik szerint Chicomotzoc hét barlangjából származnak. A másik, sokkal izgalmasabb, a vándorlásukra épül.
11 perces olvasási idő
Aztalán szigetét elhagyva, közel kétszáz éves barangolást követően érkeztek az aztékok a Mexikói-Fennsíkra. Magukat mexicáknak nevezték, ám az európaiak az Aztalánról való származás révén aztékoknak nevezték el őket.
Annyi biztonyított, hogy északról vándoroltak be Közép-Mexikó területére a 12. század végén, miután lehanyatlott a térség utolsó nagy civilizációja, a toltékoké. Három hullámban több kisebb népcsoport települt le az elhagyatottan álló városokban, ami összekötötte ezeket a népeket, az az azonos nahuatl nyelv és eredetmítoszuk volt. Utolsóként értek e vidékre a mexicák, akik rendesen megküzdöttek, hogy végre letelepedhessenek.
Felfedezték a tolték Tula romvárosát, itt sajátították el e letűnt civilizáció egyedülálló harci technikáit. A térségben folytonos volt a városok közötti konfliktus, ezért az aztékokat zsoldosként alkalmazták.
Sok viszontagság után végül megjelent előttük törzsi istenük Huitzlipochtli, aki azt mondta, hogy ott találják leendő hazájukat, ahol egy kaktusz tetején egy sas él.
Vélhetően 1325-ben találtak rá erre a szigetre, ahol egy sas ült a kaktuszon és itt meg is építették első templomukat a Templo Mayort (magyarul Nagytemplom). Ez a hely volt Tenochtitlan. Egyedülálló módon a Nagytemplom egy ikertemplom volt, amire két lépcsősor vezetett fel. Tetejükön Huitzilopochtli és Tlaloc (eső isten) templomai álltak. A Nagytemplomot közel 200 év alatt hétszer építették újra, de jól vigyázva, hogy a korábbi templomokban ne okozzanak kárt.
Ebben a szakrális középpontban a Nagytemplomban játszották újra az aztékok a mítoszaikat.
Az azték univerzum központja a Nagytemplom, ahonnan a világegyetem öt fő iránya kiindul. Az ötödik maga a centrum, ahol az istenekkel lehet kommunikálni.
Az azték mitológiában fontos szerepet kapnak az ellentétek. Vegyük példának a fő isteneiket. Huitzlipochtli a vándorlás, a háború és a halál istene. Anyját egy sastoll termékenyítette meg (ezt egy kódexben jegyezte le egy szerzetes, azért lehet ismerős a szeplőtelen fogantatás) és a 400 déli (csillag) gyermeke éktelen haragra gyúlt élükön Coyolxauqui Hold istennővel. Anyjuk ellen szövetkeztek és hadba indultak, ám az épp megszületett féltestvérük Huitzlipochtli mindet kiirtotta. A Nagytemplom piramisán kígyó tekereg, utalva a Kígyóhegyen aratott győzelmére nővére, Coyolxauqui és 400 déli (csillag) testvére fölött. A hegyet szimbolizálva játszották újra Huitzlipochtli győzelmét az aztékok a hadifoglyaik feláldozásával. Testüket végül lehajították a piramis tetjéről, éppúgy mint Huitzlipochtli tette nővérével Coyolxauhquiével.
Tlaloc az esőisten, ami életet ad a kukoricának, azaz a fő élelem forrásuknak, az életet szimbolizálja. Piramisa a hegyeket szimbolizálja, ahol a legendáik szerint a felhők, ezáltal az eső születik. Az azték királyok minden évben a száraz évszak vége felé megmászták a 4150 méter magas Tlaloc-hegyet, hogy a tetején lévő szentélyben aztán áldozatot mutassanak be, hogy vége legyen a szárazságnak, azaz a halálnak és eljöjjön az életet adó esős évszak. Ezzel párhuzamosan a nép is szakrális áldozatot mutat be. A felszíni vizek istennőjének öltöztettek egy fiatal lányt. Amikor megérkezett a hír, hogy az uralkodók visszatérnek Tenochtitlanba, a lány vérét a Texcoco-tó vizébe eresztették és feláldozták.
Teremtésmítoszuk a következőképpen szól.
Miután az előző négy világ elpusztult, megteremtették az ötödiket, és emberekkel akarták benépesíteni. Ehhez Quetzalcoatl leszállt az alvilágba az előző négy világ halottjaiért, hogy aztán a csontjaikat megőrölje, a többi isten vérét rá hullatva megteremtette az embereket.
Ezután nagy sötétségben összegyűltek Teotihuacanon, és létre hozták a Napot, amihez két isten életét kellett áldozni. Hatalmas máglyát állítottak, de az egyik isten berezelt. A szerényebb isten, akiről nem hitték, hogy képes ilyen bátor tettre, elsőként vetette tűzbe magát, majd a másik is rászánta magát, aki eleinte ódzkodott. E gyáva isten láttán egy sas és egy jaguár is a tűz közé vetette magát szégyenében, így emelkedtek a legendák közé, hogy aztán a jaguár és sas harcos rendek szimbólumai legyenek.
Kéretlen áldozatuk miatt túl fényes lett a Nap, ezért az istenek egy nyulat hajítottak a tűzre, megteremtve a Holdat. Szerényen jegyezném meg itt, hogy ez a nyulas vonal nekem nem valami autentikus, tekintve, hogy nem voltak akkoriban és napjainkig sem nyulak abban a térségben. A fő élelemforrásuk között sem szerepeltek a nyulak. A tolték és azték emlékek többségén ahol nyulat ábrázoltak, hosszú farkuk, és nem a jellegzetes lapát foguk volt ezeknek az állatoknak. Én a térségre jellemző prérikutyát jobban belelátom ezekbe az ábrázolásokba, mint a nyulat.
Visszatérve a mítoszra, már csak egy bökkenő volt, hogy zökkenőmentes legyen az ötödik világ rendje.
Nem indult el kozmikus pályáján a Föld. Ezt látva Quetzalcoatla felhasította az istenek mellkasát, hogy kivájja szívüket, és felajánlotta Tonatiuhnak, a Nap mozgásáért felelős istennek. Ezennel megindult a Nap az égi pályáján, és elkezdődött az élet örök körforgása.
Ezért volt olyan fontos az azték civilizációban az ember áldozat, mivel az isteneik feláldozták magukat otthont teremtve az emberiségnek.
Ide kattintva olvashatod tovább az Azték Birodalom társadalámról szóló cikket.