Tenochtitlan (ejtsd Tenocstitlán) az aztékok egykori központja mai szemmel nézve már sosem fog olyan pompában tündökölni, mint a spanyol invázió előtti 16. században. Elképzelni sem tudjuk, milyen fejlett város lehetett, mikor a hódító Cortés és katonái felfedezték a várost. A korabeli feljegyzések az európai cölöpházakra épült, csatornákkal szabdalt Velence városához hasonlították, ám lakosait a spanyolok felfogásában az emberáldozatokat követelő kultúrájuk miatt barbár népségnek tartották. Ez lehetett annak az oka, hogy Tenochtitlant, csak a 20. század során tárták fel.
13 perces olvasási idő
A 2020-as Mexikói utam során végtelenül felbosszantott, hogy az egész napot mexikóvárosi városnézésemre felkészülve, teli hátizsákkal megrakva egyheti hideg élelemmel és vízzel nem engedtek be a Tenochtitlan Múzeumba. Arra ugyan emlékeztem a 2018-as utamról, hogy a hátizsákot és a fényképezőgépet le kellett rakni a ruhatárban, viszont ez a szigorítás komolyan felbosszantott. Mivel nem vagyok a pazarlás híve, és nem akartam azt a sok ételt és vizet kidobni a táskámból, így én nem mentem be a többiekkel az aztékok egykori központjába. Addig egyedül derítettem fel Mexikóvárost, amiről a következő cikkemben olvashatsz majd.
Tehát most a 2018-as Tenochtitlan múzeumos kalandomat mesélem el. A ruhatárban megszabadultam a téli ruházatomtól, amit Magyarországról vittem magammal – mivel, hogy a bőröndömet sikeresen ott hagyták a párizsi átszállás során a reptéren – feltöltődve élveztem e nyitott régészeti lelőhelyen a januári reggel friss napsugarait.
A spanyolok nagyon zavarba jöttek meglátva a 16. századi Tenochtitlan városát. Agyaggal, fajansszal burkolt égetett csövekből csatornarendszer, és a ragyogó friss ivóvízvezeték hálózat kiépítését csodálták. Erre Európában akkoriban még nem volt példa. Fejlett szervezett piaci kultúrájuk ámulatba ejtette őket. Az aprólékosan megmunkált arany ékszerektől kezdve, az egzotikus – nem a térségben termett – gyümölcsökön keresztül mindent megtaláltak, ami szem-szájnak ingere. Az utcákon a házakat színes virágágyások és kis vízesések tarkították. A szertartás központ pompás palotái és piramisa elvarázsolta a spanyolokat.
Egy bökkenő volt csak, hogy az aztékok a szertartásaik során emberáldozatot mutattak be isteneiknek, ez pedig a kereszténység lobogója alatt elfogadhatatlan volt, és a hódítók vérszemet kaptak.
Az Újvilág felfedezése és a keresztény hittérítés során a spanyolok beleverték az életben maradt őslakosokba, hogy múltjuk szégyellni valóan agresszív és véres.
A szerzetesek engedélyt kaptak, hogy a több tízezer írásos szöveget elégessék, csupán pár kódexet hagytak meg az utókor számára. Ám egyes kutatók szerint ezek nem feltétlenül elegek az azték és maja glifák megfejtéséhez, mivel más autentikus írott forrás nem maradt. Ugyan az Újvilágból a legtöbb, szerzetesek által írt forrás az aztékokról szólt, de ezek sokszor túloztak a fennmaradt tárgyak, holttestek adatairól, hogy minél vérszomjasabbnak állítsák be a meghódítani kívánt népet. Így Tenochtitlanról sem maradtak fent száz százalékosan pontos források.
Az azték városokat a spanyolok a földdel tették egyenlővé és a legtöbb azték városállam romjaira építkeztek, saját koloniális épületeket emeltek rájuk.
Így történhetett az, hogy Tenochtitlan csak a 20. század során került feltárásra, mivel Mexikóváros szívében helyezkedik el. Közvetlenül a Katedrális szomszédságában épült egykoron a Templo Mayor (magyarul Nagytemplom). A Tenochtitlan Múzeum végleges alakját alig 20 éve nyerte el.
Belépve e régészeti lelőhelyre a mexikóvárosi belvárosi hangulat és a környező koloniális épületekkel körülvéve nem tudtam annyira belefeledkezni e letűnt civilizáció hagyatékába. Nehéz volt a nyüzsgő Mexikót kizárni. Egy kiépített modern folyosón vezetett az utunk, két oldalt üvegkorlát, és azon túl apró köves falak emelkedtek fölénk.
Tenochtitlan városa az egykori Texcoco-tó közepén, egy szigeten terült el, amire egy híd szerű út vezetett. Vulkanikus talajon épült, ami napjainkig sokat mozog, ezért az építkezés során lazább rétegeket képeztek. A kötőanyagok közé kavicsokat helyeztek el a II. Templom építése során, hogy ezzel csökkentsék a mozgás okozta nyomást. Ez által a környezeti viszontagságoknak mint a hőingadozás, eső, földrengés is jobban ellenállt.
A falon körbe kígyó tekergett, ez a Quetzalcoatl (magyarul Tollaskígyó) kultuszra utal, amit saját mitológiájuk alakítása során vettek fel az aztékok, hogy teotihucani ősökre vezessék vissza származásukat.
Egy idő után egy lépcsős szakaszhoz értünk. Ez jelezte, hogy közeledünk a Nagytemplom felé. Ez volt a hajdani Nagytemplom ikerpiramisához vezető kettős lépcsősor egyike. Szinte minden esetben csak egy lépcsősor vezetett fel a piramisok tetején álló templomhoz.
A mezoamerikai civilizációkban kuriózum volt ez az építkezési stílus, amit az aztékok alkalmaztak.
A lépcsősor tövében kígyófejeket láttunk, ami a Kígyóhegyen történt csata szimbóluma. A legenda szerint ott irtotta ki a 400 déli (csillag) nővérét az aztékok egyik törzsi istenéből főistenné avanzsált Huitzilopochtli. Így értük el a Nagytemplom déli részén emelkedő lépcsősort, ami Huitzilopochtli (ejtsd Uiszilopocsli) szentélyéhez vezetett.
Folytattuk utunkat a hajdan kék színben tündöklő béka szobrokig, amik az esőisten Tlaloc szimbólumai voltak. Ő volt az aztékok másik főistene. Az ő szentélye a Nagytemplom északi részén helyezkedett el.
Az azték civilizáció létrejöttéről, fő isteneiről és mítoszaikról az aztékokról szóló cikkben olvashatsz!
Kisvártatva elértük a hely egyik csúcspontját, a piramis tetején álló II. Templomot.
Már másodszor írom, hogy II. Templom. A mezoamerikai piramisok általában több fázisban épültek, hagymahéj szerkezetűnek szokás mondani. Amikor egy jelentősebb uralkodó eltávozott az élők sorában, vagy éppen trónra lépett, akkor kezdtek bele a piramis templomok újjáépítésébe, ezért számozzák a régészek a különböző korszakok fázisait. Tenochtitlan Nagytemploma esetében az I. templom vályogból épült, míg a II. templom már folyami kövekkel burkolt, ami a teljes piramist és a rajta álló I. Templomot befedte. Ám sosem romboltak le semmit, hanem aprólékos munkával fedték be ezeket a korábbi rétegetek. A legtöbb esetben a régészek nem ásnak le egy ilyen piramis építmény alsóbb rétegeibe, hogy ne okozzanak a legújabb rétegben kárt.
Ez alól kivételt képezett Tenochtitlan, mivel azt a spanyolok még hódításaik során a II. szintig lerombolták. Ez éppen tetten érhető ezen a II. Templomon, ahol Tlaloc és Huitzilopochtli temploma állt. Az északi oldalon egy chacmool áldozati oltár volt látható, így ez Tlaloc szentélyéhez tartozott hajdan, ahova frissen kivágott emberi szíveket ajánlottak fel istenüknek az aztékok.
Aztán elérkeztünk a számomra B, mint borzalmas jelzésű, legbizarrabb építményhez, amelyet 240 stukkóborítású kőkoponya fedett.
Diego Durán jegyzetei alapján tudjuk, hogy ezek a koponyák a tzompantit szimbolizálhattak. Ez nem más, mint egy oszloptól oszlopig kifeszített rúd, amikre emberi koponyákat fűztek a halántékukon keresztül, minden rúdra kb. 20 fejet, a test többi részét pedig megették. Leírásait ugyan nem lehet készpénznek venni, mivel a kannibalizmus még a rituálék alatt sem volt szokás. Továbbá a VI. templom felavatása során Durán szerint 84.000 hadifoglyot áldoztak fel az aztékok, ám a feltárások során csak 126 emberáldozatra utaló maradványt találtak az egész Nagytemplomban. Ezek az áldozatok pedig vélhetően korábbra, az 1450-es évekre tehetőek, mikor súlyos szárazság és fagy sújtotta a vidéket.
Sasfej szobrok jelezték, hogy elértünk az V. fázis során épült Sasok Házához, amely az ott talált sasharcos-szobrok után kapta a nevét.
A sasharcosok a harci réteg egy kitüntette csoportja. Tudatmódosító szert fogyasztottak, és a látomásaikat örökítették meg ezen szobrok. A drog hatása alatt komoly fizikai erőt voltak képesek kifejteni magukból. Nagyobbra fel tudtak ugrani, gyorsan futni, nagyobb teljesítményre voltak képesek, mint a szer használata nélkül. Szinte repültek a piramis lépcsőin az egyes szertartások alatt. A sasharcosoknál a meditációs átváltozást ábrázolják. Az ábrázolásmódban az a lényeg, hogy mindenkük átváltozik, de a fejük nem, hogy vissza tudjanak térni az emberek világába, a saját testükbe.
A Sasok Háza belső udvarán emelkedtek az emberi csontvázakat ábrázoló agyagszobrok, és az alvilág istenének, Mictlantecuhtlinak az ember nagyságú szobra, ami napjainkban a Múzeum belső részében van elhelyezve.
Magunk mögött hagyva a delelő napsütésben a nyitott régészeti területet, betértünk a Múzeum hűs szobáiba. Itt van kiállítva, hogy milyen áldozatokat mutattak be az aztékok az isteneik számára. Legyen az emberi, állait, vagy tárgyi áldozat. Mindezekből jól nyomon követhető volt az Azték Birodalom terjeszkedése és ezáltal a fejlődése.
A legkülönfélébb, a Mexikói-Fennsíkra nem jellemző áldozatok voltak itt fellelhetők. A Mexikói-öbölből származó tengeri állatok maradványain keresztül az olyan luxuscikkeknek számító dolgokig, mint a kakaóbab.
Az aztékok rövid ideig, mindössze 2-3 évszázadig uralkodtak, míg a maja civilizáció több évezreden át fejlődött. Az aztékok ily rövid idő alatt építettek olyan hatalmas birodalmat, mint a maják. Amit persze a spanyolok egy pillanat alatt leromboltak.
Tenochtitlánban fellelt szobrokat és reliefeket is láthattuk itt. A múzeum kurátorai autentikus hangulatot teremtettek audiovizuális elemeket használva, hogy visszarepítsenek minket az aztékok aranykoráig. Az azték civilizációról bővebben ide kattintva olvashatsz.
Megismerhettük, milyen rögös úton vált lehetővé ennek a régészeti lelőhelynek a feltárása. Elolvasásához lépj tovább a következő oldalra.
