Az azték Nagytemplom újra felfedezése
1790-ben Mexikóvárosban a főtér újra kövezése és egy csatornaépítés során bukkant elő a múlt porából egy hatalmas azték szobor, Coatlicue közel 4 méter magas szobra.
Ugyanezen építkezés során a Zocalo útja alól is felfedte magát a máig leghíresebb azték emlék a Naptárkő.
Ekkor még a város és az ország vezetése szégyellve egykori, a spanyolok által barbárnak titulált kultúrájukat, újra eltemették a nép szeme elől az aztékok hagyatékát.
1829-ben ismét napvilágot látott egy azték lelet, Coyoxauhqui csaknem egy méter magas diorit fejszobra.
Az egyre szaporodó bizonyítékok felkorbácsolták a régészek kíváncsiságát, mert tudták, hogy létezett az azték civilizáció, csak a pontos helyét nem ismerték.
Ez azért volt, mivel a spanyolok következetesen minden azték várost leromboltak, mind a központot, mind a kisebb városokat Tenochtitlan környezetében, és rájuk építkeztek. Ezért lett volna olyan fájó lerombolni a mára már világörökség részét képező koloniális alapon fekvő épületeket, csak azért, hogy e letűnt civilizáció után kutassanak. Vagy éppen kilakoltatni Mexikóváros több tízmillió lakosát, hogy otthonaikat lerombolják, mezoamerikai leleteket keresve.
A 20. században aztán több kisebb kiterjedésű ásatás is létrejöhetett. Nagyobbról a fent említett okok miatt szó sem lehetett. 1977-ben aztán megalakult a Tenochtitlani Múzeumprogram, ami már csak egy felbecsülhetetlen emlék felbukkanását várta. Nem is kellett olyan sokáig várniuk. Akkor már tudták, hogy az egykori azték szakrális központ a mai Katedrális környékén lehet, és munkájuk gyümölcse hamar beérett.
1978. február 23.-án a metró építéshez szánt elektromos vezeték fektetése során egy kb. 3 méter átmérőjű kőtömbre bukkantak, amire különös alak volt vésve. Arca és teste a legerősebb fájdalmat ábrázolta, ő volt Coyolxauhqui, az aranycsengettyűs azték Holdistennő.
Nevét és mítoszát az indiánokkal barátkozó ferences szerzetes, Bernardino de Sahagún jegyezte fel. A mese úgy szól, hogy Coatlicué, aki az égbolt 400 gyermekének az anyja volt, teherbe esett egy sastoll által, megjegyzem a szerzetesnek nem volt túl nagy a fantáziája, hogy keresztény utalást is tett a sztoriba. Szóval ezt a szeplőtelen fogantatást persze gyermekei nem hitték el, és egyik lánya, Coyolxauqui Holdistennő áskálódott anyja ellen, hogy öljék meg azt. Coyolxauqui a testvéreit vezette hadba anyjuk ellen, aki már idő közben éppen megszülte fiát, Huitzilopochtlit (ejtsd: Uiszlipocsli). Egyszó, mint száz az újszülött lemészárolta összes testvérét, és elszedte ékszereiket, hogy aztán talizmánként hordja azokat. Így vált Huitzilopochtli a mexicák (magyarul aztékok) egyik főistenévé, aki a Napot, a halált és a háborút szimbolizálta. Innen eredeztethető az aztékok hadizsákmány utáni éhsége, és vérengző szokásaik.
Visszatérve az ásatásra, Coyoxauhqui szobra csak előfutár volt, mivel a Nagytemplom lépcsőjének tövében hevert. A régészek aprólékos munkája kifizetődő volt, hiszen a Nagytemplom szinte összes rétegét vissza tudták fejteni.
A kutatók úgy vélik, hogy Tenochtitlan szentély körzetén túl egy 415 x 389 méter kiterjedésű fal vehette körül a várost, ami számos más templomnak és lakóépületnek adott otthon. De mindez örök rejtélyre kárhoztatott, ugyanis a Főtér, a Katedrális és az Elnöki palota alatt nyugodnak ezek az azték épületek, melyeket a spanyolok szándékosan akartak elfedni saját épületeikkel, hogy az aztékok legapróbb nyomát is kitöröljék a történelemből.
Felhasznált források: