A főtérről indultak a hoppon hoppoff nyitott tetős városnéző buszok.
Én a kétórás, legrövidebbre ültem fel. Nagyon vicces volt, hogy folyamatosan le kellett hajolni, mivel nem nyírták rendesen a fákat, és az ágak belógtak a busz fölé, fejbe vágva a bámészkodó turistákat. Az első fél óra elég szórakoztató volt, ám a történelmi városnegyeden kívülre érve csak 1-2 újépítésű felhőkarcoló volt izgalmas látni való. Vagy éppen a közlekedési táblákon és a villanyvezetéken futkosó mókusok.
Összességében nem fogott meg ez a buszozás, de ha valaki több napot tölt el Mexikóvárosban, akkor közlekedésre kiváló lehetőség. Például a távolabb eső Frida Kahlo Múzeumhoz is el lehet vele látogatni. Bár a taxi olcsóbb megoldás lehet, mivel taxióra van mindbe beszerelve és nem kell alkudozni.
A Guadalupei bazilika a történelmi központtól fél órányira volt busszal. Már kívülről is elég izgalmasan nézett ki. Egy mozgójárdán állva lehetett közelebbről megnézni Juan Diego tilmáját a Mária-képpel. Az egész templom belsőben titokzatos tömjénfüst úszott, mivel éppen akkor kezdődött az istentisztelet. Amikor az egyik ministráns elkezdett fejhangon énekelni, jobbnak láttam távozni a templomból.
A templom épülete nagyon modern. Kör alakja Szűz Mária védelmező köpönyegét szimbolizálja, ami alá az összes hívő befér. A modern bazilika mellett helyezkedik el a többszáz éves Guadalupei bazilika is, amit modern testvére megépítése előtt használtak.
A szuvenír boltjai említésre sem méltóak, ugyanis csak méregdrága féldrágakövekkel kirakott ékszereket lehetett venni. Bezzeg a Vatikánban fel voltak készülve a szűkebb pénztárcával rendelkezőkre is!
La Ciudadela piacán mindent megtaláltunk, amivel bizonyíthattuk, hogy valóban Mexikóban jártunk. Voltak itt sasharcos szobrok, igaz nem olyan jó minőségben, mint pl. az Antropológiai Múzeum boltjában, vagy amit Palenquen lehetett venni. De ha minden kötél szakad, akkor itt is be lehet vásárolni, lehet találni azért szép holmikat is. Én pl. színes koponyákat hoztam a barátaimnak, amik a közismert mexikói halottak napjára jellemzően voltak kifestve.
Mivel a szállásunk sajnos a világ végén volt, így nem volt nagy választék étterem felhozatalból. A Blahblah étteremben vacsoráztunk. Az egyik útitársunk akart kérni a sörébe citrom karikákat. Mondták a pincérek, hogy persze adnak. Na, mikor kihozták, akkor láttuk, hogy citromlevet raktak a pohár aljába… nyami! Én „A nap levesét” ettem, ami számomra rejtély mit takarhatott, mert zöldség alaplé íze és piros színe volt. Másodiknak ettem egy zöldségekkel és darálthússal töltött sajtos empanadat, ami előétel volt ugyan, de mivel egy elég drága étterembe sikerült betérnünk, és én nem akartam rögtön az első nap már a seggére verni a költőpénzemnek. Mindez 164 pesoba fájt így is, ami 2300 forintnak felel meg. Egy steak pl. 480 peso (~6600 Ft) volt… köszöntem a lehetőséget, azt inkább eszem Magyarországon, mert itthon legalább jól is készítik el.
Bezzeg 2018-ban mennyi olcsó kis étterem volt a történelmi központ környékén, ahol a szállásunk volt!
Mexikóvárosban lehetőség van all-you-can-eat étteremben is enni, azaz annyit eszel, amennyi beléd fér. Én ezt csak azoknak ajánlom, akik max. 10 napot töltenek el Mexikóban, ugyanis a mexikói ételfelhozatal nem túl széles választékú. 10 nap alatt mindent végig lehet kóstolni, ha az ember ebédel és vacsorázik is, sőt két hét elteltével már bőven rájuk is lehet unni.
Vacsora közben már kiszúrtam, hogy az étteremmel szemben egy telefonüzlet van. Mivel az utam során kellett előkészítenem egy sorozat vágását, és kerítenem magam mellé vágó asszisztens gyakornok padawanokat, szükségem volt mobilinternetre. Mivel vasárnap este nyolc körül is nyitva voltak, betértem, hogy vegyek mobil internetet. Kellemes csalódás ért, mivel az eladó nagyon szépen beszélt angolul és tíz perc alatt tudtam is venni egy mexikói simkártyát. 300 pesóért (~4200 Ft) kaptam kártyát, amit 3 hónapig lehetett használni, 3 GB internetet és korlátlan beszélgetést adtak hozzá. Ezeket az Észak-Amerikai régióban lehetett igénybe venni, amihez Mexikó is tartozik, de Guatemala és Honduras sajnos már nem, mert az Közép-Amerika.
Még a lefekvés előtt elrángattam a szobatársamat és a barátnőit egy 711-be bevásárolni, ami a magyar Tesco Expressnek felel meg. Mexikó egész területén nagyon nehéz sós pékárut vagy rágcsát találni, mert minden vagy csak csípős, vagy rettenetesen édes. Egyedül a Pringles Original verziója volt sós, semmi más helyi dolog nem. Egész nap meg nem lehet csak édes rágcsát ropogtatni.
Vannak ugyan pékségek Mexikóban, de én csak itt Mexikóvárosban voltam hajlandó egyben vásárolni, ugyanis a legtöbb ilyen boltban hemzsegtek a legyek és egyéb bogarak, ami nem volt túl bizalomgerjesztő.
A helyiektől ellestük, hogy egy nagy fém tálcát és egy fogót vettek magukhoz és ezzel a kívánt pékárukat a tálcára rakták, és így mentek a kasszához. De ne legyenek ábrándjaink, mert a zsemlék és kiflik itt mind édesek, sós pogácsát vagy perecet nem találtunk sehol sem. Még a pizzás tekercsnek is édes volt az íze.
Szinte az összes üzlet éjszakára lehúzta a rolót, amit szó szerint értek. A mexikói társdalomban az érdekérvényesítés erőteljesen megjelenik. Nem hátrálnak meg a tüntetésektől, ahol akár törnek-zúznak. Elsőnek a bankok kirakatát szokták betörni. Ezért rendelkezett majdnem minden épület fém redőnnyel – rajta egy kis ajtóval -, ami a teljes bejáratot és kirakatot takarta. Ha éppen tüntetés van, akkor azonnal lehúzzák és ezen a kis ajtón keresztül lehet megközelíteni a bankokat, éttermeket, üzleteket.
Felhasznált források: