Centro Historico, a történelmi belváros
Rengeteg utcazenész volt a belvárosban. Részben fiatalok akik kortárs zene játszásával próbáltak zsebpénzt gyűjteni. Illetve idősebb bácsik egy igazán fura eszközön rettentően hamis dallamokat játszottak. Állítólag ők kiöregedett tűzoltók. Én csak azért adtam nekik pár pesot, hogy hallgattassák már el a zenélő masinájukat, amit sajnos nem tettek meg.
A cipőpucolásnak is nagy hagyománya van mind Mexikóban, mint Guatemalan. Megannyi kefe és tisztítószer sorakozik ezen bódék eszközei között. Ez a szolgáltatás jólláthatóan csak férfiak kiváltsága, nőket nem láttam sehol igénybe venni.
A Centro Historico nyugati végében áll Benito Juarez márvány szobra. Közelebbről ugyan még egy fotó erejéig sem lehet megközelíteni a műemléket, mert éjjel-nappal rendőrök figyelik, hogy még a lépcsőjére se üljön le senki!
A látványosság mögött terül el a budapesti Városligetnek megfelelő zöld övezet Mexikóvárosban. Itt egy kicsit fellélegezhettünk a szmogból a kora reggeli órákban, ám a helyiek a nap folyamán randevúk vagy éppen csak egy kis csacsogás apropóján megszállják a park padjait és a szökőkutak széleire telepednek le. Az esti órákban pedig kifejezetten nagy az élet mind a parkban, mind az utcákon.
A kirakodó vásárban lehet minden féle jóságot venni a gyorsételektől kezdve a táskákig. Én beújítottam két kendőt is a változatosság kedvéért, hiszen az otthoni több száz darabos gyűjteményem sosem elég. Nem tudom, hogy azért, mert a karneváli időszak alatt voltunk Mexikóban, de élő zenére táncoltak a helyiek. Akár férfi-férfival! Nagyon szórakoztató volt nézni a táncos forgatagot.
Akinek tömegiszonya van, az inkább kerülje el a forgalmasabb fő utcákat és közlekedjen valamelyik kisebb utcán. Eltévedni lehetetlen, ugyanis az összes utca párhuzamos és merőleges egymásra.
A Zócalora (magyarul főtér) vezető úton szinte elvesztünk a hömpölygő tömegben. Ebben a negyedben minden földrész felkapottabb boltja megtalálható. USA-tól kezdve, az európai üzleteken át a japán mütyüröket áruló boltokig minden. Volt, aki felment a Latinamerika toronyba, ahonnan messzire el lehet látni a városban. Én, mivel sokaltam a jegyet, és mivel ezen a negyeden kívül nem valami szép Mexikóváros, passzoltam ezt a lehetőséget.
A spanyol gyarmatosítás során épített házak csempézete, homlokzata és kapualja csodálatra méltóak, még ha ezek azzal a céllal is épültek, hogy az emlékezetből is kitöröljék az Azték Birodalom egykori központját, ami Mexikóváros belvárosa alatt nyugszik.
Utunkat most egyenesen Tenochtitlan romos Nagytemplomához vettük. Nagy bosszúságomra, idén nekem kimaradt ez az azték szakrális központ, ugyanis annyira megszigorították a belépést, hogy a hátizsákból az összes élelmet és vizet ki kellett dobni. Aztán még le is kellett adni a múzeum ruhatárában. Mivel én egy heti hidegélelmet pakoltam a hátizsákomban, és nem vagyok a pazarlás híve, kihagytam a lehetőséget és önállósítottam magam, egyedül derítettem fel Mexikóváros többi részét.
Megnéztem a rom melletti sámánoknak beöltözött helyi fiatalokat, akik egy kis pénzért kiűzték a lelkes turistákból a gonosz szellemeket. No meg ősiek táncát imitálva ugrabugráltak ritmusos dobokra… nem, én nem hiszem, hogy így ugráltak volna az aztékok egy-egy kivájt szív rituáléján, de hát ők laknak itt.
Tenochtitlan közvetlen szomszédságában helyezkedik el Mexikóváros Katedrálisa. Az 1500-as évek végén kezdték el építeni a lerombolt azték város építőköveiből. Többször leégett, földrengés is elpusztította.
A 19. században fogadalmi ajándékként szent képeket, szobrokat, harangokat küldtek ajándékba a hívők az egyik ilyen felújítás apropóján. Órája pontos, egy spanyol király ajándéka volt. Itt is éppen istentisztelet volt, mikor betértem, ezért csak sutyiban lehetett fotózni, máskülönben az őrök mogorván rám szóltak. Az egyik szentélybe egy fekete kiscica kuckózta be magát.
Ezután be akartam térni az Nemzeti Palotában, hogy megnézzem Diego Rivera híres festményeit, de éppen nagyon tüntettek a palota előtt és nem lehetett bemenni.
